Most ez utóbbi terület áttekintését fogjuk elvégezni.
A népi orvoslás nem csak a népi gyógymódokat, hanem az egyszerű, pusztán természeti törvényeket ismerő ember betegségekről alkotott elképzeléseit is magában foglalja. Hivatalos kutatások által két nagy területre osztható: a racionális vagy tapasztalati alapokon nyugvó orvoslásra és a mágikus gyógyító eljárásokra. A népi orvoslás gyakorlatában e két területet nem választották el egymástól, mindkettő ugyanolyan szereppel bír, sőt, gyakran egy-egy gyógyító eljárásban egymást kiegészítve, keveredve fordul elő.
A népi tudásban a betegségek okának körülhatárolásában gyakorta találkozhatunk az „Isten akarta így”, vagy „ez a Jóisten szándéka” magyarázattal. Különösen járványok okozójaként napjainkig megtalálhatjuk a „szél hozza” évszázados múltú elképzelést. Agyvérzés előzményeként emlegetik a „megerőltetést”, a dühösséget, „mérgességet”. A szomorúság, a bánat a népgyógyászatban a gyomorbaj okozója, míg a csömört a sárgaság előzményeként emlegetik. Az izületi gyulladás, a reuma eredője a „rossz vérben” keresendő. Megfázás, kiizzadás a mell-és tüdőgyulladás előzménye. Fogszuvasodás okozói a fogban lakó „férgek”. nagyon érdekes jelenség, hogy a népi orvoslásban az életkori sajátságok is előfordulnak. Életképtelen a satnya, „agos, ebagos” gyermek, s az öregséget is betegségként emlegetik. A népi elképzelés szerint azonban a leggyakrabban előforduló betegség ok a szemmel verés. A szemmel verés a rontás, az ártó mágia legáltalánosabb módja, lényege, hogy valaki a puszta nézésével, szándékosan vagy akaratán kívül is ártani tud elsősorban a kicsi gyermeknek, fiatal állatnak azzal, hogy valakit hosszan, erősen néz, közben szavakkal dicsér, megcsodál, amivel felhívja az ártó hatalmak figyelmét az ártatlan kisgyermekre vagy a védtelen jószágra. persze a szándékosan ártani tudó személyt boszorkánysággal is vádolták. Az idevonatkozó középkori peranyagokban számtalan adatot olvashatunk erre. Az akaratán kívül ártóról azt tartották, hogy erős, szúrós nézésű, sötét szemű, összenőtt szemöldökű vagy fáradt tekintetű ember. Szemmel verésre akkor gyanakodtak, ha megmagyarázhatatlan eredetű, hirtelen fellépő betegséggel álltak szemben; amikor a kisgyermek vigasztalhatatlanul, folyamatosan sírt.
A szemmel verés megelőzésére, kivédésére számos módszert ismer a néphagyomány, például a még kereszteletlen kisgyereket nem mutatták meg idegennek / egyébként igyekeztek az újszülöttet minél előbb megkereszteltetni/, a keresztelésig szentelt gyertya égett mellette, rózsafüzért tettek a párnája alá, piros szalagot kötöttek a karjára, ágyára. Körülbelül egyéves koráig fordítva adták rá az inget. Ha az apa fáradtan érkezett haza, a kalapját dobta a kisbaba ágyára, hogy arra essen először a fáradt tekintete. Az újszülöttet nem volt szabad dicsérni, nehogy ezzel az ártó szellemek figyelme ráirányuljon, ellenkezőleg inkább azt kellett hangosan mondogatni, hogy milyen csúnya, életképtelen. Rontás ellen, jelképesen megköpdösték a kisgyereket. A nyál a gonoszt távoltartó, gyógyító szerepe nyilvánult meg ebben a gesztusban. A szemmel verés gyógyításának legáltalánosabban ismert módja a szenes víz alkalmazása volt. Egyrészt a rontás tényének megtudakolása érdekében, másrészt a terápia részeként készítették el. Elkészítésének számos variációja ismeretes. Legáltalánosabb, amikor egy pohár hideg vízbe három darab izzó parázsdarabot dobtak. Ha a parázs feljött a víz színére, valóban szemmel verés történt. A szenes vízzel megmosogatták a gyerek arcát, s három kortyot itattak belőle, homlokára keresztet rajzoltak a vízzel. A művelet közben gyógyító célú imákat, szövegeket is mondhattak. Például: „Ha neked szem ártott, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, segéljen téged az Atya, Fiú, Szentlélek nevében a teljes Szentháromság!” A szemmel verés gyógyításának másik módja a beteg kisgyerek szemének kinyalása volt. Az anya háromszor az orr felől kinyalta síró kisgyerek szemét s oldalra köpött. A nyál rontást elhárító erejéről fentebb már esett szó.
A népi gyógyászat betegség okként tartja számon az ijedést is, aminek a tünetei nagyon hasonlóak a szemmel veréshez. Az ijedés előidézője gyakran kutya, macska vagy halott látványa. Ellenszere a szemmel veréshez hasonlóan ugyancsak a szenes víz illetve az ólomöntés. Hideg vízbe forró ólomdarabot dobtak, s amilyen alakot felvett az anyag, attól ijedt meg az illető. A teljes gyógyulás érdekében a művelet után az ólmot még bizonyos ideig /3, 9 napig/ a nyakba kötve viselték.
A népi tudás betegség okként számon tartott ismeretanyagának áttekintése után vegyük sorra annak mágikus gyógymódjait, a hivatalos kutatás által irracionálisnak nevezett orvosló eljárásait és eszközeit.
A gyógynövények alkalmazása és etnobotanikai ismeretanyaga teljes mértékben tapasztalati tényeken alapult. Előfordult azonban a gyógynövények mágikus felhasználása is. Például a mérgező népi narkotikum, a beléndek magját parázsra tették, füstjét belélegezték, mert azt hitték, hogy a fájó fogban lévő férgeket elpusztítja. A fokhagyma nagyon régóta számos betegség hathatós ellenszere, szinte mindent gyógyító orvosság. Mágikus felhasználása volt például: fogfájós beteg nyakába akasztottak fokhagymafüzért, hogy „lehúzza” a fájást.
A népi gyógyászati szakirodalom fekáliapatika, ganajpatika néven tartja számon a gyógyítás során felhasznált emberi, állati ürüléket, vizeletet, különféle testrészeket, váladékot. Hints Elek orvostörténész írta, hogy „A misztikumban való hit nyilvánult meg a ganajpatika szereinek alkalmazásában, amulettek és füstölések rendelésében.” A 17-18. századi orvosló könyveinek javallatai között lehet találni idevonatkozó gyógymódokat. Például méhcsípés esetén a következő a teendő: „Méhcsípés ellen pedig”… jó ez is , ha az ember a maga vizeletivel mossa azután meleg tehénganéjjal békenvén a megmart helyet, vagy összerontott méhfűvel vagy fodormentával békötvén.” Fogfájás esetén: ”A lónak meleg ganéját, még a földre nem húll megszedvén, és erős pálinkával öszve-kevervén, serpenyőbe jól melegítsd meg, és azon melegen köttesd két pofádra: ez inkább annak használ, kinek foga ez előtt ki nem húzatott.” A vizelet mágikus célú felhasználására is számtalan példát lehet találni. Egy ilyen lejegyzett eset: „Édesanyámmal történt 188o körül . Sárgaságba esett, és nagyanyám tanácsára a következőt csinálta: kilenc napig csollyánra, egy kiválasztott tőre kellett pisilnie, kilenc nap után megpróbálta kihúzni a csollyántövet. Ha tövestül egyszerre kijön a csollyán, azt jelentette, hogy meggyógyul a beteg, ha nem, akkor gyógyíthatatlan. Édesanyám meggyógyult.” Ehhez hasonló esetet olvashatunk egy a 18. századból való, Gelencén előkerült családi kéziratos orvosló könyvecskében is: „Betegnek próbálása. Még az beteg embernek vizeletivel öntözd meg az csillyánt, ha az csillyán másodnapra meghirvad, meghal.” Történeti munkákban, családi levéltárakban ugyancsak fellelhetőek idevonatkozó adatok. Például a Radvánszky család levéltárában Ujhelyi István Apafi Anna számára írt orvosi könyvében sárgaság esetén az alábbi javallatot olvashatjuk:” Az mely emberen sárgaság vagyon, azon embernek vizelletiben főzz meg egy darab tehénhúst, add megenni egy agár kölykének – nem agárnak, hanem az kölykének -, azt többször is míveljed, és bizony meggyógyul az ember. Vagy: Az kását erősen főzd meg, s az patiens vizelletivel keverd egyben, add az ebnek, az eb tüle meghal, s az ember meggyógyul.”
A népi gyógyászatban alkalmazott állatok varázsereje testi-lelki tulajdonságaikkal függ össze. Néhány állat /pl. szarvas, medve/ felhasználása a samanizmushoz kapcsolódik: a totemállatok testrészei mindenre ható orvosságok is voltak egyben, s a rossz szellemek testből való kiűzését is szolgálták.
Gyógyítás a szó erejével
A mágikus gyógyító módszerek között vannak a gyógyítást kísérő, azt aláfestő, erősítő ráolvasások, imádságok, gyógyító erejű szavak. A ráolvasás mágikus célra használt, hagyományos formában élő szöveg. Alapja a szó varázserejébe vetett hit, hogy az ember a kimondott szavával hatni tud a természetfeletti erőkre. A szómágia áthatja az ember életét, s igen nagy számban fordult elő betegségek esetén is. A gyógyító szövegek ismerői, alkalmazói elsősorban a gyógyító specialisták voltak. Alkalmazásuknak köszönhetően személyes kontaktus alakulhatott ki a gyógyító és a beteg között. / Az állatgyógyászatban igen kevés ráolvasó szöveg fordult elő./ A gyógyító ráolvasásokat ismerőik halálukig titokban tartották, mert elmondásuk esetén – hitük szerint – gyógyító erejüket is elvesztették. Íme néhány példa: Az elküldő szándékú imádság célja a betegség elzavarása, eltávolítása. Idesoroljuk az „új hold, új király” kezdetűeket, amelyeket elsősorban szemölcs elmulasztására használtak. Általában újhold péntekjén kellett mondani. „Új hold, új király házasítja a fiát, férjhez adja a lányát. Hívnak engem esküvőre, nem megyek el, van nekem egy vendégem, azt küldöm el.” A letagadó típusú ráolvasás lényege, hogy a betegség letagadása azt a következményt vonja maga után, hogy az nem is létezik. A szemen lévő árpa gyógyításakor az alábbi párbeszéd zajlott le a ráolvasást végző gyógyító és beteg páciense között:
„- Mi van a szemeden?
- Árpa.
- Szar van azon, nem árpa.”
A kijelentő tartalmú ráolvasások a gyógyító gesztust kísérték, mintegy kommentálták. Például: „-Árpát aratok”. Mialatt a gyógyító kaszáló mozdulatot végzett a beteg szeme előtt begörbített mutató ujjával. A könyörgő, kérő tartalmú ráolvasások általában rövid fohászok, melyeket a gyógyító tevékenység kezdetén mondtak. Ilyen például az „Uram, Jézusom segélj meg!” felkiáltás. Felszólító, figyelemfelkeltő célzatú ráolvasások is ismeretesek. Például, ha a kisgyerek lázas lett, az anya kiállt a kapuba és így kiáltott:”Alsó, felső szomszédok figyeljetek, az én kisfiamat a hideg rázza!” Igen ősi, Európa szerte ismeretesek az úgynevezett visszafelé számláló ráolvasások. Ezek lényege, hogy a számolással együtt a betegség is nullázódjék. „Nem kilenc, nem nyolc…nem kettő, nem egy, semmi.” Ez alatt körömmel keresztet rajzoltak a szemölcsre. Ráolvasásnak minősülhet a hivatalos egyházi imádság is attól függően, hogy milyen céllal mondták. A beteg állapotban a gyógyulás érdekében elmondott Miatyánk vagy Üdvözlégy a ráolvasó szövegekhez hasonló célt szolgált: a szó varázserejébe vetett hit révén a betegség legyőzését, eltávolítását.
Gyógyító gesztusok
A népi orvoslásra jellemző, hogy eljárásai komplex folyamatot alkotnak, ahol minden szónak, mozdulatnak, időpontnak a közösség által a hagyomány révén szabályozott rendje van és valamely kellék elmaradása, nem szabályos véghezvitele az egész gyógyító tevékenység sikertelenségét vonhatta maga után. E komplex folyamatban különös jelentőséggel bírtak a gyógyító gesztusok. A gesztus mint metakommunikációs megnyilvánulás az adott közösség számára egyértelmű közléseket közvetített. A hagyományos népi gyógyításban az alábbi mozdulatok, kísérő gesztusok a legjellemzőbbek:
Keresztvetés. – A kereszt a legfontosabb keresztény jelkép. A keresztvetéskor a testre rajzolt kereszt óvja, védi az embert a rontástól, betegségtől. Keresztet rajzoltak például a szenes vízre vagy a szemölcsre is.
Eldobás, elküldés. – Ez a gesztus gyakran szerepelt a mágikus gyakorlatban. Benne a betegséget eltávolítani vágyó ember akarata, kívánsága sűrűsödött. Bal kézzel visszafelé dobták el az előzőleg megkerített szemölcsöt, vagy idetartozik a búcsújáró helyekre jellemző szokás, amikor a kegyhelyen hagyták mankóikat vagy a fájó testrészt ábrázoló viaszfigurákat a beteg zarándokok.
Köpés, kiköpés. – A rontás elhárításának egyik nagyon gyakori formája volt. Alapja az a felfogás, hogy a köpéssel távozó, párolgó anyag lélekhordozó, az emberi test része, s mint ilyen megerősítő, óvó szerepe lehet.
Füstölés. – Ugyancsak a rontás elűzésére, illetve megelőzésére szolgáló, önálló gyógymód. Gyakran alkalmazták járványok, például pestis idején. A füstölés célja az emberre ártó hatalmak megtörése és a szerencse, a termékenység biztosítása volt. A füstölésbe vetett hitet nagyban erősítette az egyházi gyakorlatban való előfordulása is.
Megmérés. – Az eljárás alapja az a hit, hogy a testrészek aránya egészen más az egészséges illetve a beteg ember esetében. Főleg kisgyerekeknél használták rándulás, ficam esetén vagy sorvadásos betegségnél. Egyrészt a gyógyítás diagnosztikai szakaszában, másrészt önálló gyógymódként is találkozunk a végtagok arányainak vizsgálatával. Különösen gyakran említik a boszorkányperekben felsorolt vádak között.
Fordított cselekvés. – A néphit szerint a rontást okozó természetfeletti erők birodalmában minden ellentétes az evilágival. Ezért igyekeztek (a hasonlóság elve alapján) a gonosz utánzását elérni, annak félrevezetése céljából. Ez a magyarázata például a visszafelé, bal kézzel végzett mozdulatoknak, a visszájáról viselt gyerekingnek és a visszafelé való számlálásnak is.
Megkerítés, körülkerítés. – Elsősorban a gyógyító szakaszra jellemző eljárás. Alapja az a hit, hogy a körbe zárt testterület védve van a rontástól.
A színek szerepe a gyógyításban
A mágikus gyógyítás jellemzője, hogy sokszor asszociatív alapokon nyugszik, vagyis a gyógyulás érdekében igyekeztek a gyógyítás alapanyagait is úgy megváltoztatni, hogy azok már önmagukban, az érzékszervekkel felfogva (íz, szín, szag, mennyiség) a gyógyulás eredményességére emlékeztessenek, így biztosítsák annak sikerességét. Például sárgaság esetén sárga szalagot kötöttek a gyerek karjára, vagy sárga kendővel takarták be, más esetben sárgarépából kivájt pohárból itatták a beteget. A piros szín gonosz távoltartó szerepéről a szemmel verés kapcsán már tettünk említést.
A számok szerepe
A gyógyító gyakorlatban a néphitben általában kultikus számokként ismeretes számok előfordulása jellemző. Ilyen a 3-as, 7-es, 9-es. Háromszor vetettek keresztet a szemölcsre, háromszor mosogatták meg a szemmel vert gyerek arcát a szenes vízzel, a ráolvasó gyógyító szövegeket is háromszor ismételték el. Különös gyógyító erőt tulajdonítottak a hetedik gyereknek. A szemmel vert gyerek fürdetővizébe kilenc sírról kellett gazt szedni, a visszafelé számláló ráolvasást is a kilencessel kezdték.
A szentelmények szerepe
A szentelmények az egyház által a szentségek mintájára alapított látható jelek. Az egyházi szentelés révén különleges erőt kapnak, s profán célra többé – az egyházi előírás szerint – már nem használhatók. A népi gyakorlatban viszont ennek ellenkezője figyelhető meg, hiszen egyéb élethelyzetekben, így például betegség alkalmával nagyon gyakran felhasználták őket. A szentelt víz, a szentelt gyertya, a szentelt barka és annak hamuja vagy a szentelt étel szerepe úgy az egészségmegőrzésben mint a betegség elűzésében egyaránt megfigyelhető. A hivatalos egyházi szentelmények sora a népi gyakorlatban kibővült: számos, a templommal, annak környezetével, a temetővel kapcsolatos tárgy, növény ugyancsak szerepelt a népi gyógymódok repertoárjában. Például tömjént tettek a fájó fogba, az úrnapi sátor zöld ágait fürdővízbe tették szemverés ellen, a temetőben szedett gaz főzete ugyancsak rontás ellen volt hatásos, vagy a templom padlóján szedett porral kelést gyógyítottak. A búcsújáró helyek felkeresésének elsődleges okai között találjuk a betegségből való felgyógyulást.
A betegség a velejáró szenvedésekkel kérdést vet fel minden idők emberének. A válasz pedig minden korban attól függ, hogy kinek milyen a felfogása, tapasztalata a körülötte lévő világról. A népi gyógyító gyakorlat évezredeken keresztül a tapasztalati és a mágikus gyógymódok azonos hangsúlyú alkalmazását alkalmazta, a gyógyítás e két nagy területe nem vált el egymástól . Generációk ismerete, hitvilága sűrűsödött egy-egy gyógyító mozdulatban, ráolvasásban. A cél a mindenkori betegség okozta szükséghelyzet megoldása volt. E komplex orvosló gyakorlat a napjainkban reneszánszát éli, a teljes embert figyelembe vevő gyógyításban keresi helyét a tudományban.
