Az ima ereje - avagy Yoda mester bölcsessége

 Ima. A világon mindenki tudja mit jelent. A hívő ember számára az igaz szót jelenti Istenhez, az ateisták számára vallásos emberek mormogása, mellyel csupán a saját lelki békéjüket teremtik meg. Akár ez is elfogadható lenne, de inkább mégse.

Boncolgassuk, ízlelgessük egy kicsit a szót, ássunk le a mélyére.

I-ma, Isten-ma, vagyis Isten a mában, Isten megszólítása MOST.

De miért szólítjuk meg?

A tradícionális vallások kérik valamire Istent az imáikban. Fohászkodnak Jahvéhoz, Allahoz, Buddhához, Jézushoz, Mózeshez, a szentekhez, és sorolhatnánk még sokáig. Kérnek, könyörögnek, fohászkodnak, mert hitük szerint és sok-sok megtapasztalásuk szerint, az istenükhöz szóló ima, az imában elmondott kérés valahogy meghallgatásra talál, valahogy beteljesül.

Ennek ellenére a legtöbb vallás csak a saját istenét tekinti igaznak, csak a saját istenéhez intézett imát tekinti megvalósulónak. A furcsa a dologban, hogy bármely vallás hívőjét vesszük is, ezt a hitét nyugodtan tekinthetjük helytállónak, bármilyen paradoxnak is tűnik ez az állítás.

Legkézenfekvőbb magyarázat erre: Isten csak egy van, bármilyen néven, bármilyen nyelven, bármelyik vallás köntösében is szólunk hozzá. Ezt tekinthetjük elfogadhatónak és akár meg is állhatnánk itt, hiszen ezzel máris óriási lépést tettünk az emberiség békéjéhez, már ami a vallások dúlta viharokat és háborúkat jelenti.

De lépjünk túl a vallásokon és nézzünk rá egy kicsit a metafizika szemüvegén át! Mi az, ami létrehozza az ima eredményét, mi az ami valósággá teszi az imát? Mi az oka, hogy az imából eredmény lehet? Ez nem más, mint maga a hang, mégpedig a hittel átitatott, mögöttes értelemmel kimondott, szóvá és mondatokká formált hang.

Világegyetemünkben minden rezgésből áll, minden létező dolog energia. A fizikából jól ismert rezonancia elvéhez hasonlóan az Univerzumban lévő energiák is hasonló kontaktusokba kerülnek egymással. Az ima maga egy olyan teremtő energia, egy olyan, az Univerzumba kibocsátott rezgés, mely keresi-kutatja a vele együtt rezonáló rezgést, visszahatva, visszajuttatva küldőjéhez annak fizikai dimenzióban megjelenő formáját. 

 És itt azonnal értelmet nyer az óvó intés is, mely szerint "vigyázz mit kérsz, mert megkapod!" Hiszen az imádkozó ember sokszor nem is tudja mit akar, valóban csak mormogja egymás után a szavakat, nem lát értelmük mögé, gondolatai másfelé kalandoznak, jól "összezavarva" az Univerzumot, hogy mit is akart ő valójában.

Ennek nem is lehet más az eredménye, mint éppen az az összezavarodottság, ami olyannyira jellemzi mai világunkat.

Eszembe jut Yoda mester elhíresült tanítása: Tedd vagy ne tedd, de soha ne próbáld! Vagyis témánkba szabadon átültetve: mondd vagy ne mondd, de sohase csapongj! Egy horgászbot működését sem lehet lepkehálóként minősíteni. Valódi véleményt csak az formálhat róla, aki értő emberként, horgászboti minőségben használja.

Az ima az ami, se nem több és nem kevesebb. Tudd, hogy hogyan és miért imádkozol, tedd azt teremtőként és nem könyörgőként, és imáid - előbb-utóbb - meghallgatásra találnak.

Spirituális kontra érzelmi intelligencia

Egyre többet hangoztatott nézet szerint az EQ, vagyis az érzelmi intelligencia fontosabb az életben, mint az értelmi képesség, az IQ. Az agykutatás legfrissebb eredményein alapuló elmélet szerint pedig jórészt a spirituális intelligencia (SQ) határozza meg boldogságunkat.

Isten bennünk van.

Manapság már teljesen elfogadott, hogy pénzt és időt áldozunk testünk karbantartására, wellnes kúrákra járunk, ugyanakkor belső harmóniánkért, kapcsolataink ápolásáért keveset teszünk. Pedig érzelmi intelligenciánk fejlesztésével, tudatosításával sokkal kiegyensúlyozottabbak, sikeresebbek lehetünk magánéletünkben és munkánkban egyaránt. De mi is az az érzelmi intelligencia és hogyan fejleszthető?

Az érzelmi intelligencia az érzelmekkel való bánás képessége. Az a képesség, amivel saját és embertársaink érzelmeit felismerjük, megértjük és kezeljük. Ennek alapja persze nagyrészt gyermekkorunk és neveltetésünk hozadéka, de korunk előrehaladtával, a megélt dolgok, tapasztalatok által ez egészséges esetben folyamatosan fejlődik.  Tekinthetjük egyfajta érettség részének is.

A világon rengeteg olyan ember van, akinek megvan mindene. Sikeres, gazdag, okos. Mégis valamiféle ürességet érez. Nem találja a helyét. Mondhatnánk úgy is, hogy csak létezik a világban, de nem része annak. Bár magas, olykor kiemelkedően magas az IQ-ja, mégsem képes helyes döntéseket hozni, nem képes a boldogságra. Miért? Ahhoz, hogy az ember harmóniában élhessen, tudnia kell, hogy nem az üres térben lebeg. Nem tehet meg bármit. Léteznek olyan magasabb erkölcsi értékek, amelyek minden kultúrában és minden korban azonosak. Nem azért kell követni őket, mert a törvények, az igazságszolgáltatás, valamilyen külső tényező késztet erre, hanem mert nélkülük az ember önzővé lesz és elmagányosodik.

A magányosság szorongást szül, a szorongás aláássa a lélek nyugalmát, a háborgó lélek pedig megbetegíti a testet. Sajnos manapság lehet úgy is élni, hogy ezekkel a gondolatokkal soha ne találkozzunk. Azonban bizonyos rituálék segítségével, például meditációval, vallásgyakorlással, építő irányú filozófiával, vagy másokért végzett munkával képessé tehetjük magunkat arra, hogy a belső hangot felerősítsük és meghalljuk. Vagyis, hogy fejlesszük a spirituális intelligenciánkat.

Kiderült ugyanis, hogy módosult tudatállapotokban, például meditáció közben az agy kiterjedt területein az idegsejtcsoportok összehangolt aktivitása figyelhető meg. Ilyenkor az idegsejtek másodpercenként 40 hertz-en rezegnek, s ezzel hozzák létre azt az érzékleti és gondolati élményt, amikor a meditáló különleges, mély felismerésekre jut. Hallottam már kegyelmi állapotnak is nevezni... Intelligenciánknak velünk született, belső adottsága a fantázia, a kreativitás, a tehetség, a spotaneitás, ne hagyjuk veszni azokat!

Változni persze nem könnyű. A legnagyobb akadályt saját komfortzónánk, saját megszokott világunk jelenti. A változás elsőre mindig kellemetlenebb, mint maga az adott helyzet. Nehéz másképpen cselekedni, mint ahogy ösztönből tennénk. De minél többször vesszük rá magunkat a komfortzónánkból való kilépésre, annál könnyebb lesz hasonló helyzetben a következő alkalommal. Mindehhez azonban türelem, kitartás és motiváltság kell, aminek sokszor híján vagyunk. De ha már sikerül olyan érzéseket kinyilvánítanunk embertársaink iránt, mint a tisztelet, egymás megértése és elismerése, bizalom, méltányolás, vagy csak érdeklődés a másik iránt, hatalmas előrelépést tettünk a cél érdekében.

Önmegvalósítás

Csak az segíthet másokon, aki önmagán is képes segíteni... Úgy hinnénk, ez egyértelmű, pedig nem az!
Önértékelési, kommunikációs zavarokkal rendelkező emberek vajon miért osztogatnak oly előszeretettel tanácsokat embertársaiknak? Ősi, igaz bölcsesség, mely szerint hogyan is adhatnánk másoknak abból, amivel mi magunk sem rendelkezünk! Egy olyan terapeuta, lélekgyógyász, segítő, aki maga is depressziós problémákkal küszködik, nem fogja könnyedén kiemelni a bajból a hozzá forduló személyt, hiszen - mondhatni - közös gödörben csücsülnek, legföljebb egymás lehúzására képesek.
Éppen ezért első feladatként önmagunkat fedezzük fel, mielőtt bárki mással foglalkozni próbálnánk. Sokan szeretnek segíteni másokon, de nem azért, mert valóban képesek rá, hanem mert ezáltal önmagukat érzik erősebbnek, többnek  embertársaiknál, okoskodásuk odáig vezethet, hogy meggátolják magukat önnön fejlődésükben. Mindenki ismer kéretlen tanácsosztogatókat, önmaguk előtt tetszelgőket.

A prédikátort a bölcstől az különbözteti meg, hogy az első a fel nem tett kérdésre is választ kínál fel, míg a második, ha úgy dönt, hogy válaszol, akkor sem biztos, hogy szavakat használ e-célból!
Nem érdemes egy adott pillanat reakciója alapján megítélni önmagunkat. Ez a kép csak egy pillanatra fedi a valóságot, utána már csak a múlt része marad. Lehet, hogy a most pillanatában depressziós vagyok. Lehet, hogy lelkes és jókedvű. Az bizonyos, hogy nem volt még olyan ember a világon, aki ne élte volna meg e két ellentétes állapot mindkettőjét élete során nagyon sokszor, akár különböző mélységekben , különböző intenzitással is. A reakcióidő azonban meghatározó! Amiben felismerem saját állapotom mibenlétét, a felismeréssel együtt megélem, átérzem, ha jó nekem, akkor ünneplem, ha rossz, akkor tanulságként értékelem. A lényeg, hogy ne szembe, hanem vele haladva éljem meg.

Életünk során nagyon sok külső inger ér bennünket. Ezekből sokszor olyanokkal is azonosulunk, amelyekkel nem kellene, egyszerűen csak azért, mert elhisszük ezeket. Sokszor szidalmaznak, lehordanak, lerombolnak minket, negatívnak festenek le, vagy éppen ellenkezőleg, örömódákat zengenek rólunk, egyiket sem érezzük igaznak, de végül mégis ezt tekintjük valóságosnak. Kialakul egy belső bíró, mely helytelenül ítél meg bennünket, mert külső megítélésből születik. Ekkor érdemes végiggondolni, vajon hol csúszott el az önértékelésünk, mikor és milyen rossz vágányra tévedtünk?

A keleti filozófiák és tanítások szerint a világ minket tükröz vissza. Ebből következik, hogy ha rendet szeretnénk tenni önmagunkban, akkor a kinti és a benti világban együttesen kell végrehajtanunk az átalakításokat. Aki a törvényeket ismeri, az a saját döntése alapján már nem elszenvedi  hatásait, hanem ellenkezőleg, hasznosítja azokat!
Egyszerű példa a tüköreffektusból kiindulva: ha valaki szemünkre vet egy olyasvalamit, ami minket feldühít, akkor valószínűleg tényleg van valóságtartalma annak, amit rólunk állítanak, persze nem mindegy, hogy milyen összefüggésben. Gondoljuk csak végig, hiszen van olyan dolog ami feldühít bennünket és van olyan, ami nem. Nézzük először azt, ami nem dühít:

Önismeret 1.

Ha például sovány alkatú vagyok és valaki azt állítja rólam ,hogy elhíztam, akkor egyszerűen kinevetem az illetőt. Állításának semmilyen valóságalapja nincs, számomra abszurd, tehát nem törődöm vele. Ugye van hasonló példád?

Most nézzük azt, amikor feldühít az állítás:

Önismeret 2.

Ilyenkor nagyon valószínű, hogy azért leszek dühös, mert igaz rám nézve az amit hallok. Ezért van néhány mondás arról is, hogy sokszor az ellenségeink a legjobb barátaink, mert kíméletlenül és félrebeszélés nélkül megmondják a negatív kritikát, amiből akár tanulhatunk is. Azt persze nem állítom, hogy kellemes és óva intek mindenkit attól, hogy most valaki másra kezdjen ujjal mutogatni!
Kezdjük először önmagunkkal, mindig elsőként önmagunkkal...
Ha úgy tekintünk a világra, hogy minden értünk van és minden minket tükröz vissza, akkor kezdjük el a felelősségvállalást a tetteinkért, hiszen belátjuk, hogy elsősorban mi idéztük elő a különböző hatásokat, sőt, a körülményeket is. Ha ezt a pontot elértük, már nem bújhatunk különböző kifogások mögé. Persze nehéz folyamatosan ebben az "új" szemléletmódban élni, de fogadjuk el, hogy ezt lehet a mindennapokban az egyetlen igaz útnak tekinteni.