A kvantumvilág nem „külön” valóság, hanem az, amiből minden valóság születik – beleértve az élő szervezeteket, az elmét, a tudatot, és magát az életet is.
Hullám vagy részecske? — A teljesség keresése: a modern fizika egyik legmélyebb kérdése a hullám–részecske kettősség. A klasszikus világban valami vagy részecske (lokalizált, tömeggel és pályával), vagy hullám (kiterjedt, interferál, diffraktál). A 20. század elején azonban – Plancktól és Einsteintől, de Broglie-on és Schrödingeren át – kiderült, hogy az elektron, a fény és minden más kvantumobjektum nem sorolható be egyértelműen egyik kategóriába sem.
A kvantummechanika nyelvén egy részecskét hullámfüggvénnyel írunk le, ami a valószínűségi amplitúdója annak, hogy adott helyen és időben találjuk. Amikor mérjük, részecskeszerűen jelenik meg (egy adott pontban csapódik be), amikor nem mérjük, hullámszerűen viselkedik (interferencia, diffrakció). A fizika ma már nem „vagy-vagy” módon látja a dolgot, hanem inkább „is-is”: a kvantum nem részecske vagy hullám, hanem olyan entitás, amely mindkét aspektust magában hordozza.
Bohr ezt így fogalmazta meg:
„Az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.” Ez a felismerés nemcsak tudományos, hanem filozófiai jelentőségű is. A rész és az egész viszonyáról, a dolgok kapcsolatáról szól – valami olyasmiről, amiről a filozófusok és a keleti bölcseletek már évezredek óta beszélnek.
Rész és egész, elemzés és egység: meditációban sokan számolnak be arról, hogy a világ egységként érzékelhető, mintha minden összefonódna, és az „én” meg a „külvilág” közti határ elmosódna.
A kvantummechanikában – más nyelven, de hasonló irányban – azt látjuk, hogy semmi sincs elszigetelten: minden részecske kapcsolatban van a többi kvantumállapottal, és a rendszer egésze határozza meg a viselkedését.
A kvantum-összefonódás például pontosan ezt mutatja: két részecske egy közös állapotban van, még akkor is, ha térben távol kerülnek egymástól.
Einstein, aki bár szkeptikus volt, mégis így fogalmazott:
„A természet mélyén valami titokzatos, összefonódott rend rejlik.”
A védikus irodalomban a világot gyakran nem részek összességeként, hanem egységként írják le, ahol minden rész a teljesség tükre – mint az Indra hálója hasonlatban, ahol minden gyöngyben az összes többi tükröződik. Ez a szemlélet nem elemzi szét a valóságot, hanem átéli annak egységét.
A modern tudomány analitikus – Newtoni – módszere szétbontja a jelenségeket, hogy megértse az elemeket. Ez a megértés valóban óriási eredményeket hozott, de Newton maga is tudta, hogy a teljes szépséget, a „verset” nem lehet pusztán az egyes szavak vizsgálatával felfogni.
A teljes megértéshez mindkét irány kell:
– a részletek ismerete (analízis), és
– az egész átlátása (szintézis, intuíció).
Heisenberg ezt így fogalmazta meg:
„A természet, amit mi kutatunk, nem független tőlünk. Mi is benne vagyunk abban a táncban, amit megfigyelni próbálunk.”
Amikor a rész és az egész nem független, az közel visz a holisztikus szemlélethez. A modern fizikában is megjelenik ez: az univerzum nem „atomok halmaza”, hanem kapcsolatok szövete.
A kvantummező-elmélet szerint például nem is a részecskék az alapvető valóság, hanem a mezők, és a részecskék ezek rezgései.
Másképp mondva: a „rész” maga is az „egész” megnyilvánulása egy adott formában.
A nagyobb kép rálátást ad, a mélység pedig a megértést – a kettő együtt adja a teljességet.
A meditáció a tágabb rálátás, a tudomány a mélységi elemzés, és a kettő nem ellentéte, hanem kiegészítője egymásnak.
A valóság „is-is” természete
A valóság nem vagy-vagy, hanem is-is.
Az egész minden részben ott van, és minden rész az egész felé mutat.
A megértés akkor teljes, ha látjuk a kapcsolatot köztük.
Schrödinger egyszer ezt írta:
„Az elme és a világ nem kettő. Egy tudat létezik, amely a sokféleségben tükröződik.”
2022-ben a fizikai Nobel-díjat három tudós kapta a kvantummechanika egyik legmélyebb és legmisztikusabb jelenségének, a kvantum-összefonódásnak a kísérleti bizonyításáért.
A díjazottak:
Alain Aspect (Franciaország)
John F. Clauser (USA)
Anton Zeilinger (Ausztria)
Ők mindhárman azt bizonyították be — különböző, de egymásra épülő kísérletekkel —, hogy a valóság nem olyan, mint ahogy a klasszikus fizika (vagy a józan ész) elképzeli.
Miről szól az „összefonódás”?
A kvantum-összefonódás azt jelenti, hogy két (vagy több) részecske egy közös kvantumállapotban van, még akkor is, ha nagy távolságra kerülnek egymástól.
Ha az egyiket megmérjük, a másik azonnal „tudja”, mi történt – függetlenül attól, hogy akár több kilométerre, vagy akár fényévekre van.
Einstein ezt nevezte úgy, hogy
„spooky action at a distance” – „kísérteties hatás távolról”.
Ő maga nem hitt benne, mert szerinte ez megsértené a fénysebesség határát és a lokalitás elvét (hogy a dolgok csak helyben, közvetlenül hatnak egymásra). Azt gondolta, hogy a kvantummechanika csak nem teljes elmélet, és vannak „rejtett paraméterek”, amik majd megmagyarázzák az összefonódást klasszikus módon.
A három Nobel-díjas fizikus ezt mérte meg a valóságban, különböző technikákkal, fotonokkal és polarizációkkal. És az eredmény minden alkalommal ugyanaz lett: a természet megsérti Bell egyenlőtlenségét. [Bell egyenlőtlensége és az „EPR-paradoxon” megoldása: 1964-ben John Bell írta le matematikailag, hogyan lehet kísérletileg eldönteni, hogy a kvantummechanika jó-e, vagy van valami „rejtett változó” a háttérben. Ez lett a híres Bell-egyenlőtlenség.]
Vagyis: nincsenek rejtett lokális változók.
A kvantum-összefonódás valóságos, és a világ nem-lokális módon működik.
Mit jelent ez „emberi nyelven”?
Hogy a valóság nem darabokból épül fel, hanem kapcsolatokból.
Ha két részecske valaha kölcsönhatásban volt, onnantól összekapcsolódik – és ez a kapcsolat túlmutat a tér és az idő korlátain.
Ez a fizika nyelvén ugyanaz, amit a spirituális hagyományok egységként, vagy minden mindennel összefügg élményként írnak le.
Ahogy Zeilinger fogalmazta egyszer:
„A kvantum-összefonódás nem csupán fizikai jelenség. Megmutatja, hogy a világ nem különálló részek halmaza, hanem egységes egész.”
A kvantumvilág az élet alapja!
A kvantummechanika nem csupán az atomok és részecskék különös viselkedését írja le, hanem minden kémiai és biológiai folyamat alapját is adja. Nem létezne kovalens kötés, nem lennének stabil molekulák, fehérjék, DNS, sem az élet bonyolult kémiai rendszerei a kvantumjelenségek nélkül. Az elektronfelhők, az atomok közti megosztott pályák, a fény–anyag kölcsönhatásai mind-mind kvantummechanikai rezgésekből és valószínűségi mintázatokból épülnek fel.
A kvantumfizika, a rezgések és a tudatkutatás ma ott tart, hogy azt próbálja mérni és matematikailag leírni, amit az ősi hagyományok már évezredek óta tapasztalati úton ismernek: hogy minden rezgés, és minden rezgés hat. A modern tudósok az atomok, részecskék, mezők és hullámok világában keresik a választ; a meditációs és spirituális irányzatok pedig belső tapasztalatból indulnak ki, és ugyanazokat a mintázatokat írják le saját nyelvükön.
Az öngyógyítás, a telepátia, a telekinézis vagy a kollektív meditáció hatásai ma még sokszor vitatottak, de egyre több kísérlet, esettanulmány és megfigyelés utal arra, hogy a tudat állapota, rezgése képes valós változásokat előidézni – legyen szó a testünkről, a környezetünkről vagy akár a kollektív hangulatról.
A tudomány jelenleg matematikai modellekkel, mérési módszerekkel próbálja ezt a hatást megragadni, fizikailag értelmezni; de ettől függetlenül a tapasztalat létezik: meditációs csoportokban, öngyógyító folyamatokban, kísérletekben újra és újra megfigyelhető.
Lehet, hogy a jövőben a kvantumfizika és a tudatkutatás közösen írja majd le azt, amit ma még csak sejtünk: hogy a gondolat, az érzelem, a szó is rezgés, és a rezgés képes alakítani a valóságot.
/Ezek az élmények és gondolatok nem helyettesítik a tudományos eredményeket, de egy másik nézőpontból közelítik ugyanazokat a kérdéseket, amelyekre a tudósok is keresik a választ. Olyan felismerések ezek, amelyek sokszor csak sejtések, de amelyek – ahogyan az ősi tanításokban is – rámutatnak valamire, ami talán túlmutat a jelenlegi tudomány határain./
