Önmegvalósítás

Csak az segíthet másokon, aki önmagán is képes segíteni... Úgy hinnénk, ez egyértelmű, pedig nem az!
Önértékelési, kommunikációs zavarokkal rendelkező emberek vajon miért osztogatnak oly előszeretettel tanácsokat embertársaiknak? Ősi, igaz bölcsesség, mely szerint hogyan is adhatnánk másoknak abból, amivel mi magunk sem rendelkezünk! Egy olyan terapeuta, lélekgyógyász, segítő, aki maga is depressziós problémákkal küszködik, nem fogja könnyedén kiemelni a bajból a hozzá forduló személyt, hiszen - mondhatni - közös gödörben csücsülnek, legföljebb egymás lehúzására képesek.
Éppen ezért első feladatként önmagunkat fedezzük fel, mielőtt bárki mással foglalkozni próbálnánk. Sokan szeretnek segíteni másokon, de nem azért, mert valóban képesek rá, hanem mert ezáltal önmagukat érzik erősebbnek, többnek  embertársaiknál, okoskodásuk odáig vezethet, hogy meggátolják magukat önnön fejlődésükben. Mindenki ismer kéretlen tanácsosztogatókat, önmaguk előtt tetszelgőket.

A prédikátort a bölcstől az különbözteti meg, hogy az első a fel nem tett kérdésre is választ kínál fel, míg a második, ha úgy dönt, hogy válaszol, akkor sem biztos, hogy szavakat használ e-célból!
Nem érdemes egy adott pillanat reakciója alapján megítélni önmagunkat. Ez a kép csak egy pillanatra fedi a valóságot, utána már csak a múlt része marad. Lehet, hogy a most pillanatában depressziós vagyok. Lehet, hogy lelkes és jókedvű. Az bizonyos, hogy nem volt még olyan ember a világon, aki ne élte volna meg e két ellentétes állapot mindkettőjét élete során nagyon sokszor, akár különböző mélységekben , különböző intenzitással is. A reakcióidő azonban meghatározó! Amiben felismerem saját állapotom mibenlétét, a felismeréssel együtt megélem, átérzem, ha jó nekem, akkor ünneplem, ha rossz, akkor tanulságként értékelem. A lényeg, hogy ne szembe, hanem vele haladva éljem meg.

Életünk során nagyon sok külső inger ér bennünket. Ezekből sokszor olyanokkal is azonosulunk, amelyekkel nem kellene, egyszerűen csak azért, mert elhisszük ezeket. Sokszor szidalmaznak, lehordanak, lerombolnak minket, negatívnak festenek le, vagy éppen ellenkezőleg, örömódákat zengenek rólunk, egyiket sem érezzük igaznak, de végül mégis ezt tekintjük valóságosnak. Kialakul egy belső bíró, mely helytelenül ítél meg bennünket, mert külső megítélésből születik. Ekkor érdemes végiggondolni, vajon hol csúszott el az önértékelésünk, mikor és milyen rossz vágányra tévedtünk?

A keleti filozófiák és tanítások szerint a világ minket tükröz vissza. Ebből következik, hogy ha rendet szeretnénk tenni önmagunkban, akkor a kinti és a benti világban együttesen kell végrehajtanunk az átalakításokat. Aki a törvényeket ismeri, az a saját döntése alapján már nem elszenvedi  hatásait, hanem ellenkezőleg, hasznosítja azokat!
Egyszerű példa a tüköreffektusból kiindulva: ha valaki szemünkre vet egy olyasvalamit, ami minket feldühít, akkor valószínűleg tényleg van valóságtartalma annak, amit rólunk állítanak, persze nem mindegy, hogy milyen összefüggésben. Gondoljuk csak végig, hiszen van olyan dolog ami feldühít bennünket és van olyan, ami nem. Nézzük először azt, ami nem dühít:

Önismeret 1.

Ha például sovány alkatú vagyok és valaki azt állítja rólam ,hogy elhíztam, akkor egyszerűen kinevetem az illetőt. Állításának semmilyen valóságalapja nincs, számomra abszurd, tehát nem törődöm vele. Ugye van hasonló példád?

Most nézzük azt, amikor feldühít az állítás:

Önismeret 2.

Ilyenkor nagyon valószínű, hogy azért leszek dühös, mert igaz rám nézve az amit hallok. Ezért van néhány mondás arról is, hogy sokszor az ellenségeink a legjobb barátaink, mert kíméletlenül és félrebeszélés nélkül megmondják a negatív kritikát, amiből akár tanulhatunk is. Azt persze nem állítom, hogy kellemes és óva intek mindenkit attól, hogy most valaki másra kezdjen ujjal mutogatni!
Kezdjük először önmagunkkal, mindig elsőként önmagunkkal...
Ha úgy tekintünk a világra, hogy minden értünk van és minden minket tükröz vissza, akkor kezdjük el a felelősségvállalást a tetteinkért, hiszen belátjuk, hogy elsősorban mi idéztük elő a különböző hatásokat, sőt, a körülményeket is. Ha ezt a pontot elértük, már nem bújhatunk különböző kifogások mögé. Persze nehéz folyamatosan ebben az "új" szemléletmódban élni, de fogadjuk el, hogy ezt lehet a mindennapokban az egyetlen igaz útnak tekinteni.