Mágikus gyógymódok a népi orvoslásban

A mágia napjainkig át-meg átszövi az ember életét. Tulajdonképpen egyidős az emberiséggel, hiszen az ember bizonyos szituációkban, élethelyzetekben mindig is megpróbálta irányítani az események alakulását, menetét. A mágia - egyik megfogalmazásában - az események befolyásolásának művészete. Olyan titkos tudomány, amelynek ismerője hatással lehet nem csupán a földi történésekre, hanem a természetfeletti jelenségekre is.
Alapja egyfajta kényszerhelyzet, szükségállapot, amelynek kedvező megoldására a csupán racionális ismereteire támaszkodva nem volna képes az ember. A hagyományos paraszti kultúra is elválaszthatatlan a mágiától. Találkozhatunk vele minden fontos élethelyzetben: az időjárás varázslástól a bőséges termés biztosítása érdekében végzett mágikus eljárásokig, megtalálhatjuk a magánéletben a szerelmi varázslásoktól az egészség megőrzését, a betegség elűzését elősegítő praktikákig.

Most ez utóbbi terület áttekintését fogjuk elvégezni.

A népi orvoslás nem csak a népi gyógymódokat, hanem az egyszerű, pusztán természeti törvényeket ismerő ember betegségekről alkotott elképzeléseit is magában foglalja. Hivatalos kutatások által két nagy területre osztható: a racionális vagy tapasztalati alapokon nyugvó orvoslásra és a mágikus gyógyító eljárásokra. A népi orvoslás gyakorlatában e két területet nem választották el egymástól, mindkettő ugyanolyan szereppel bír, sőt, gyakran egy-egy gyógyító eljárásban egymást kiegészítve, keveredve fordul elő.


A népi diagnosztika, avagy a népi orvoslás kóroktana 

A népi tudásban a betegségek okának körülhatárolásában gyakorta találkozhatunk az „Isten akarta így”, vagy „ez a Jóisten szándéka” magyarázattal. Különösen járványok okozójaként napjainkig megtalálhatjuk a „szél hozza” évszázados múltú elképzelést. Agyvérzés előzményeként emlegetik a „megerőltetést”, a dühösséget, „mérgességet”. A szomorúság, a bánat a népgyógyászatban a gyomorbaj okozója, míg a csömört a sárgaság előzményeként emlegetik. Az izületi gyulladás, a reuma eredője a „rossz vérben” keresendő. Megfázás, kiizzadás a mell-és tüdőgyulladás előzménye. Fogszuvasodás okozói a fogban lakó „férgek”. nagyon érdekes jelenség, hogy a népi orvoslásban az életkori sajátságok is előfordulnak. Életképtelen a satnya, „agos, ebagos” gyermek, s az öregséget is betegségként emlegetik. A népi elképzelés szerint azonban a leggyakrabban előforduló betegség ok a szemmel verés. A szemmel verés a rontás, az ártó mágia legáltalánosabb módja, lényege, hogy valaki a puszta nézésével, szándékosan vagy akaratán kívül is ártani tud elsősorban a kicsi gyermeknek, fiatal állatnak azzal, hogy valakit hosszan, erősen néz, közben szavakkal dicsér, megcsodál, amivel felhívja az ártó hatalmak figyelmét az ártatlan kisgyermekre vagy a védtelen jószágra. persze a szándékosan ártani tudó személyt boszorkánysággal is vádolták. Az idevonatkozó középkori peranyagokban számtalan adatot olvashatunk erre. Az akaratán kívül ártóról azt tartották, hogy erős, szúrós nézésű, sötét szemű, összenőtt szemöldökű vagy fáradt tekintetű ember. Szemmel verésre akkor gyanakodtak, ha megmagyarázhatatlan eredetű, hirtelen fellépő betegséggel álltak szemben; amikor a kisgyermek vigasztalhatatlanul, folyamatosan sírt.


A szemmel verés megelőzésére, kivédésére számos módszert ismer a néphagyomány, például a még kereszteletlen kisgyereket nem mutatták meg idegennek / egyébként igyekeztek az újszülöttet minél előbb megkereszteltetni/, a keresztelésig szentelt gyertya égett mellette, rózsafüzért tettek a párnája alá, piros szalagot kötöttek a karjára, ágyára. Körülbelül egyéves koráig fordítva adták rá az inget. Ha az apa fáradtan érkezett haza, a kalapját dobta a kisbaba ágyára, hogy arra essen először a fáradt tekintete. Az újszülöttet nem volt szabad dicsérni, nehogy ezzel az ártó szellemek figyelme ráirányuljon, ellenkezőleg inkább azt kellett hangosan mondogatni, hogy milyen csúnya, életképtelen. Rontás ellen, jelképesen megköpdösték a kisgyereket. A nyál a gonoszt távoltartó, gyógyító szerepe nyilvánult meg ebben a gesztusban. A szemmel verés gyógyításának legáltalánosabban ismert módja a szenes víz alkalmazása volt. Egyrészt a rontás tényének megtudakolása érdekében, másrészt a terápia részeként készítették el. Elkészítésének számos variációja ismeretes. Legáltalánosabb, amikor egy pohár hideg vízbe három darab izzó parázsdarabot dobtak. Ha a parázs feljött a víz színére, valóban szemmel verés történt. A szenes vízzel megmosogatták a gyerek arcát, s három kortyot itattak belőle, homlokára keresztet rajzoltak a vízzel. A művelet közben gyógyító célú imákat, szövegeket is mondhattak. Például: „Ha neked szem ártott, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, segéljen téged az Atya, Fiú, Szentlélek nevében a teljes Szentháromság!” A szemmel verés gyógyításának másik módja a beteg kisgyerek szemének kinyalása volt. Az anya háromszor az orr felől kinyalta síró kisgyerek szemét s oldalra köpött. A nyál rontást elhárító erejéről fentebb már esett szó.


A népi gyógyászat betegség okként tartja számon az ijedést is, aminek a tünetei nagyon hasonlóak a szemmel veréshez. Az ijedés előidézője gyakran kutya, macska vagy halott látványa. Ellenszere a szemmel veréshez hasonlóan ugyancsak a szenes víz illetve az ólomöntés. Hideg vízbe forró ólomdarabot dobtak, s amilyen alakot felvett az anyag, attól ijedt meg az illető. A teljes gyógyulás érdekében a művelet után az ólmot még bizonyos ideig /3, 9 napig/ a nyakba kötve viselték.

A népi tudás betegség okként számon tartott ismeretanyagának áttekintése után vegyük sorra annak mágikus gyógymódjait, a hivatalos kutatás által irracionálisnak nevezett orvosló eljárásait és eszközeit.

A gyógynövények alkalmazása és etnobotanikai ismeretanyaga teljes mértékben tapasztalati tényeken alapult. Előfordult azonban a gyógynövények mágikus felhasználása is. Például a mérgező népi narkotikum, a beléndek magját parázsra tették, füstjét belélegezték, mert azt hitték, hogy a fájó fogban lévő férgeket elpusztítja. A fokhagyma nagyon régóta számos betegség hathatós ellenszere, szinte mindent gyógyító orvosság. Mágikus felhasználása volt például: fogfájós beteg nyakába akasztottak fokhagymafüzért, hogy „lehúzza” a fájást.

A népi gyógyászati szakirodalom fekáliapatika, ganajpatika néven tartja számon a gyógyítás során felhasznált emberi, állati ürüléket, vizeletet, különféle testrészeket, váladékot. Hints Elek orvostörténész írta, hogy „A misztikumban való hit nyilvánult meg a ganajpatika szereinek alkalmazásában, amulettek és füstölések rendelésében.” A 17-18. századi orvosló könyveinek javallatai között lehet találni idevonatkozó gyógymódokat. Például méhcsípés esetén a következő a teendő: „Méhcsípés ellen pedig”… jó ez is , ha az ember a maga vizeletivel mossa azután meleg tehénganéjjal békenvén a megmart helyet, vagy összerontott méhfűvel vagy fodormentával békötvén.” Fogfájás esetén: ”A lónak meleg ganéját, még a földre nem húll megszedvén, és erős pálinkával öszve-kevervén, serpenyőbe jól melegítsd meg, és azon melegen köttesd két pofádra: ez inkább annak használ, kinek foga ez előtt ki nem húzatott.” A vizelet mágikus célú felhasználására is számtalan példát lehet találni. Egy ilyen lejegyzett eset: „Édesanyámmal történt 188o körül . Sárgaságba esett, és nagyanyám tanácsára a következőt csinálta: kilenc napig csollyánra, egy kiválasztott tőre kellett pisilnie, kilenc nap után megpróbálta kihúzni a csollyántövet. Ha tövestül egyszerre kijön a csollyán, azt jelentette, hogy meggyógyul a beteg, ha nem, akkor gyógyíthatatlan. Édesanyám meggyógyult.” Ehhez hasonló esetet olvashatunk egy a 18. századból való, Gelencén előkerült családi kéziratos orvosló könyvecskében is: „Betegnek próbálása. Még az beteg embernek vizeletivel öntözd meg az csillyánt, ha az csillyán másodnapra meghirvad, meghal.” Történeti munkákban, családi levéltárakban ugyancsak fellelhetőek idevonatkozó adatok. Például a Radvánszky család levéltárában Ujhelyi István Apafi Anna számára írt orvosi könyvében sárgaság esetén az alábbi javallatot olvashatjuk:” Az mely emberen sárgaság vagyon, azon embernek vizelletiben főzz meg egy darab tehénhúst, add megenni egy agár kölykének – nem agárnak, hanem az kölykének -, azt többször is míveljed, és bizony meggyógyul az ember. Vagy: Az kását erősen főzd meg, s az patiens vizelletivel keverd egyben, add az ebnek, az eb tüle meghal, s az ember meggyógyul.”

A népi gyógyászatban alkalmazott állatok varázsereje testi-lelki tulajdonságaikkal függ össze. Néhány állat /pl. szarvas, medve/ felhasználása a samanizmushoz kapcsolódik: a totemállatok testrészei mindenre ható orvosságok is voltak egyben, s a rossz szellemek testből való kiűzését is szolgálták.

Gyógyítás a szó erejével

A mágikus gyógyító módszerek között vannak a gyógyítást kísérő, azt aláfestő, erősítő ráolvasások, imádságok, gyógyító erejű szavak. A ráolvasás mágikus célra használt, hagyományos formában élő szöveg. Alapja a szó varázserejébe vetett hit, hogy az ember a kimondott szavával hatni tud a természetfeletti erőkre. A szómágia áthatja az ember életét, s igen nagy számban fordult elő betegségek esetén is. A gyógyító szövegek ismerői, alkalmazói elsősorban a gyógyító specialisták voltak. Alkalmazásuknak köszönhetően személyes kontaktus alakulhatott ki a gyógyító és a beteg között. / Az állatgyógyászatban igen kevés ráolvasó szöveg fordult elő./ A gyógyító ráolvasásokat ismerőik halálukig titokban tartották, mert elmondásuk esetén – hitük szerint – gyógyító erejüket is elvesztették. Íme néhány példa: Az elküldő szándékú imádság célja a betegség elzavarása, eltávolítása. Idesoroljuk az „új hold, új király” kezdetűeket, amelyeket elsősorban szemölcs elmulasztására használtak. Általában újhold péntekjén kellett mondani. „Új hold, új király házasítja a fiát, férjhez adja a lányát. Hívnak engem esküvőre, nem megyek el, van nekem egy vendégem, azt küldöm el.” A letagadó típusú ráolvasás lényege, hogy a betegség letagadása azt a következményt vonja maga után, hogy az nem is létezik. A szemen lévő árpa gyógyításakor az alábbi párbeszéd zajlott le a ráolvasást végző gyógyító és beteg páciense között:

„- Mi van a szemeden?
- Árpa.
- Szar van azon, nem árpa.”

A kijelentő tartalmú ráolvasások a gyógyító gesztust kísérték, mintegy kommentálták. Például: „-Árpát aratok”. Mialatt a gyógyító kaszáló mozdulatot végzett a beteg szeme előtt begörbített mutató ujjával. A könyörgő, kérő tartalmú ráolvasások általában rövid fohászok, melyeket a gyógyító tevékenység kezdetén mondtak. Ilyen például az „Uram, Jézusom segélj meg!” felkiáltás. Felszólító, figyelemfelkeltő célzatú ráolvasások is ismeretesek. Például, ha a kisgyerek lázas lett, az anya kiállt a kapuba és így kiáltott:”Alsó, felső szomszédok figyeljetek, az én kisfiamat a hideg rázza!” Igen ősi, Európa szerte ismeretesek az úgynevezett visszafelé számláló ráolvasások. Ezek lényege, hogy a számolással együtt a betegség is nullázódjék. „Nem kilenc, nem nyolc…nem kettő, nem egy, semmi.” Ez alatt körömmel keresztet rajzoltak a szemölcsre. Ráolvasásnak minősülhet a hivatalos egyházi imádság is attól függően, hogy milyen céllal mondták. A beteg állapotban a gyógyulás érdekében elmondott Miatyánk vagy Üdvözlégy a ráolvasó szövegekhez hasonló célt szolgált: a szó varázserejébe vetett hit révén a betegség legyőzését, eltávolítását.



Gyógyító gesztusok

A népi orvoslásra jellemző, hogy eljárásai komplex folyamatot alkotnak, ahol minden szónak, mozdulatnak, időpontnak a közösség által a hagyomány révén szabályozott rendje van és valamely kellék elmaradása, nem szabályos véghezvitele az egész gyógyító tevékenység sikertelenségét vonhatta maga után. E komplex folyamatban különös jelentőséggel bírtak a gyógyító gesztusok. A gesztus mint metakommunikációs megnyilvánulás az adott közösség számára egyértelmű közléseket közvetített. A hagyományos népi gyógyításban az alábbi mozdulatok, kísérő gesztusok a legjellemzőbbek:

Keresztvetés. – A kereszt a legfontosabb keresztény jelkép. A keresztvetéskor a testre rajzolt kereszt óvja, védi az embert a rontástól, betegségtől. Keresztet rajzoltak például a szenes vízre vagy a szemölcsre is.

Eldobás, elküldés. – Ez a gesztus gyakran szerepelt a mágikus gyakorlatban. Benne a betegséget eltávolítani vágyó ember akarata, kívánsága sűrűsödött. Bal kézzel visszafelé dobták el az előzőleg megkerített szemölcsöt, vagy idetartozik a búcsújáró helyekre jellemző szokás, amikor a kegyhelyen hagyták mankóikat vagy a fájó testrészt ábrázoló viaszfigurákat a beteg zarándokok.

Köpés, kiköpés. – A rontás elhárításának egyik nagyon gyakori formája volt. Alapja az a felfogás, hogy a köpéssel távozó, párolgó anyag lélekhordozó, az emberi test része, s mint ilyen megerősítő, óvó szerepe lehet.

Füstölés. – Ugyancsak a rontás elűzésére, illetve megelőzésére szolgáló, önálló gyógymód. Gyakran alkalmazták járványok, például pestis idején. A füstölés célja az emberre ártó hatalmak megtörése és a szerencse, a termékenység biztosítása volt. A füstölésbe vetett hitet nagyban erősítette az egyházi gyakorlatban való előfordulása is.

Megmérés. – Az eljárás alapja az a hit, hogy a testrészek aránya egészen más az egészséges illetve a beteg ember esetében. Főleg kisgyerekeknél használták rándulás, ficam esetén vagy sorvadásos betegségnél. Egyrészt a gyógyítás diagnosztikai szakaszában, másrészt önálló gyógymódként is találkozunk a végtagok arányainak vizsgálatával. Különösen gyakran említik a boszorkányperekben felsorolt vádak között.

Fordított cselekvés. – A néphit szerint a rontást okozó természetfeletti erők birodalmában minden ellentétes az evilágival. Ezért igyekeztek (a hasonlóság elve alapján) a gonosz utánzását elérni, annak félrevezetése céljából. Ez a magyarázata például a visszafelé, bal kézzel végzett mozdulatoknak, a visszájáról viselt gyerekingnek és a visszafelé való számlálásnak is.

Megkerítés, körülkerítés. – Elsősorban a gyógyító szakaszra jellemző eljárás. Alapja az a hit, hogy a körbe zárt testterület védve van a rontástól.


A színek szerepe a gyógyításban

A mágikus gyógyítás jellemzője, hogy sokszor asszociatív alapokon nyugszik, vagyis a gyógyulás érdekében igyekeztek a gyógyítás alapanyagait is úgy megváltoztatni, hogy azok már önmagukban, az érzékszervekkel felfogva (íz, szín, szag, mennyiség) a gyógyulás eredményességére emlékeztessenek, így biztosítsák annak sikerességét. Például sárgaság esetén sárga szalagot kötöttek a gyerek karjára, vagy sárga kendővel takarták be, más esetben sárgarépából kivájt pohárból itatták a beteget. A piros szín gonosz távoltartó szerepéről a szemmel verés kapcsán már tettünk említést.


A számok szerepe

A gyógyító gyakorlatban a néphitben általában kultikus számokként ismeretes számok előfordulása jellemző. Ilyen a 3-as, 7-es, 9-es. Háromszor vetettek keresztet a szemölcsre, háromszor mosogatták meg a szemmel vert gyerek arcát a szenes vízzel, a ráolvasó gyógyító szövegeket is háromszor ismételték el. Különös gyógyító erőt tulajdonítottak a hetedik gyereknek. A szemmel vert gyerek fürdetővizébe kilenc sírról kellett gazt szedni, a visszafelé számláló ráolvasást is a kilencessel kezdték.



A szentelmények szerepe

A szentelmények az egyház által a szentségek mintájára alapított látható jelek. Az egyházi szentelés révén különleges erőt kapnak, s profán célra többé – az egyházi előírás szerint – már nem használhatók. A népi gyakorlatban viszont ennek ellenkezője figyelhető meg, hiszen egyéb élethelyzetekben, így például betegség alkalmával nagyon gyakran felhasználták őket. A szentelt víz, a szentelt gyertya, a szentelt barka és annak hamuja vagy a szentelt étel szerepe úgy az egészségmegőrzésben mint a betegség elűzésében egyaránt megfigyelhető. A hivatalos egyházi szentelmények sora a népi gyakorlatban kibővült: számos, a templommal, annak környezetével, a temetővel kapcsolatos tárgy, növény ugyancsak szerepelt a népi gyógymódok repertoárjában. Például tömjént tettek a fájó fogba, az úrnapi sátor zöld ágait fürdővízbe tették szemverés ellen, a temetőben szedett gaz főzete ugyancsak rontás ellen volt hatásos, vagy a templom padlóján szedett porral kelést gyógyítottak. A búcsújáró helyek felkeresésének elsődleges okai között találjuk a betegségből való felgyógyulást.

A betegség a velejáró szenvedésekkel kérdést vet fel minden idők emberének. A válasz pedig minden korban attól függ, hogy kinek milyen a felfogása, tapasztalata a körülötte lévő világról. A népi gyógyító gyakorlat évezredeken keresztül a tapasztalati és a mágikus gyógymódok azonos hangsúlyú alkalmazását alkalmazta, a gyógyítás e két nagy területe nem vált el egymástól . Generációk ismerete, hitvilága sűrűsödött egy-egy gyógyító mozdulatban, ráolvasásban. A cél a mindenkori betegség okozta szükséghelyzet megoldása volt. E komplex orvosló gyakorlat a napjainkban reneszánszát éli, a teljes embert figyelembe vevő gyógyításban keresi helyét a tudományban.

/Varró Ágnes munkája nyomán/

Jegyzetek, irodalom

Hoppál Mihály: Mágia. Magyar Néprajzi Lexikon


Vajkay Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása


Hints Elek: Az orvostudomány fejlődése az emberiség művelődésében. II.





Keserű Bálint (szertk.): Medicusi és borbélyi mesterség. Régi magyar ember-és állatorvosló könyvek Radvánszky Béla gyűjtéséből

A félelem legyőzése - Szepes Mária

Az élet legősibb alapérzése a félelem. A múlandósággal együtt született. Hatalma két forrásból táplálkozik. Egyik forrása az, hogy nevét a rengeteg fedőnévtől csaknem lehetetlen megtalálni. Noha a félelem lényegében halálfélelem, kétségtelen, hogy e mögött van még egy titkos név, egy másik, amely az univerzális tudattalanban rejtőzik. A félelem hatalmának másik forrása önmagát feltöltő, megszázszorozó ereje. A félelem mágiája ugyanis magából a félelemből táplálkozik. Amint feltámad bennünk, legelőször is kontroll-szerveinket bénítja meg, s átveszi az uralmat egész organizmusunk fölött. Lételeme a homály, ismeretlenség, köd, bizonytalanság, körvonaltalanság. Veszedelmes experimentumainak feltétele az egyéniségben eluralkodott tanácstalan káosz és tehetetlen kiszolgáltatottság.

A félelem a megnyilvánult létnek éppolyan misztikus eleme, mint a Lucifer-princípium. Rombol, kivezető út és kulcsok nélkül. Semmit meg nem old, és sehová nem vezet. Vak irritációként cirkulál benne az élet elpusztításának ösztöne; az a tartalom, hogy a létnek ez a formája végzetesen rossz. A félelem az univerzum anarchistája. Robbant, gyilkol, dúl, kiirt, mérgez, s ezzel szüntelenül nemz, mert a pusztítás a mélységi régiókban teremtő aktus. Aki öl, az démonokat nemz. A félelem őrjöngő rögeszméi testet öltenek a lélek alvilágában, és betegségfolyamatok formálódnak a testben.

Az élőlények egymásrautaltságuk kényszerében a félelem millió variációjában szenvednek. Minden vágyódásukban, reményükben, fényszomjukban ott lapul a harmadik hatalom, és behajtja rajtuk sötét adóját. A fény mindig árnyékot vet. S a jelenségek világában minden lehanyatlik és halállal végződik. Igen. Az úgynevezett tények. A test érzetei. Az idegek. Az egész sebezhető, remegő, puha testállag a félelmet igazolja. De lássuk csak, voltak-e már olyan lények, akik a félelem fölé emelkedtek? Van-e egyáltalában kiút a félelemből? Meg lehet-e fékezni? Le lehet-e győzni? A felelet erre: igen. Voltak már emberek, akik a félelmet is megváltották önmagukban.

A félelem antitoxinja az imagináció. A képzelet éber, kitartó, hatalmas frekvenciájú fényereje. Ha ennek kereszttüzébe fogjuk a félelem fixa ideáját, s nem engedjük elfutni, homályba menekülni, akkor úrrá leszünk fölötte. Mert elemezzük csak, milyen fegyverrel operál bennünk a félelem? A célközelvonzás mágiájával. Figyeljük meg, mit teszünk, ha félünk valamitől. Gondolatban megszövegezzük vagy exponáljuk. A gondolatot színültig töltjük éles, intenzív iszonyattal. Azután vad meneküléssel ellökjük magunktól. Ezzel a szabályszerű asztrálmágikus rituáléval pedig kiadtuk a parancsot a feladat véghezvitelre. Pontosan az ellenkezőjét tesszük így annak, amit tennünk kellene. Mert éppen a félelem az amelyet nem szabad soha ámokfutóként elengednünk a homályban, mikor önmagunk ellen kést adtunk a kezébe. Baljós, zavaros, vészterhes gondolatokat soha ne lökjünk el magunktól megoldatlanul! Emlékezzünk a célközelvonzás mágiájánál alkalmazott figyelmeztetésre: kísérletünk nem sikerül akkor, ha tárgyunkkal - amelyet meghívtunk - hosszasan foglalkozunk, s fantáziánkban kiéljük teljesülését, mert akkor az energiát, amely a véghezvitelhez szükséges, ráköltjük magára az elképzelésre. Nos, a félelem esetében éppen valami ilyet kell tennünk. A dolgot, amelytől félünk, gondolatban ad absurdum kell juttatnunk, minden fonalát végiganalizálva. Tételek, ellentételek, képzetek antitoxinjával, megismerésünk érveivel ki kell lúgoznunk ijesztő tartalmát. Hogy kimerüljön. Hogy elveszítse erejét és akcióképességét. Ha így bátran szembenézünk a félelemmel, rájövünk, nincsen egyetlen olyan tézise sem, amelyre ne volnának minden árnyékot elsöprő antitézisek. Betegségek, nyomorúság, balesetek: ha mindezek okát önmagunkban tudatosítjuk, és a sorsunk fölötti hatalom lehetőségét is önmagunkban ismerjük fel, akkor a vak, gonosz véletlentől való félelmet elerőtlenítettük lényünkben.

Ha végigtekintünk félelmeink külön, siralmas történetén, két dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk félelemre, amellyel nyelveket tanulhattunk, karriert építhettünk vagy nagy műveket alkothattunk volna. Másik az, hogy ha rémképeinknek csak egy tizedrésze megvalósul, hozzátartozóinkkal együtt már ezerszeres halált haltunk volna a legválogatottabb kínzások közepette. Mindkét tény azt bizonyítja, hogy erőink nagy részét egészen terméketlen, negatív és destruktív dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem javíthatunk sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta. A félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sőt felfokozzuk veszélyét. A félelem nem ment meg semmitől, csak nagyobb bajba taszít. A félelem nem gyógyít, hanem megbetegít.

A félelem, az úgynevezett ijedtség reflexein túl, legnagyobbrészt készületlenségünk miatt vesz erőt rajtunk rajtaütésszerűen, azért, mert mint az élet legtöbb veszélyforrásával szemben, ezen a vonalon sem építettünk védelmi rendszert. A védelmi rendszer annyiból áll, hogy az elkerülhetetlen, létformánk törvényét az élet minden relációjában és pillanatában számításba vesszük. Pontos költségvetést készítünk, amelynek alapösszege a következő tétel: az, hogy születtünk, magába rejti a biztos halált! Most azt kell eldöntenünk, mi az élet ? Miért van az élet ? Mi a halál? És miért van a halál?

Ha ezt a gondolatsort végignyomoztuk, élővé tettük magunkban, nem sok félnivalónk marad, mert érdeklődésünk és törekvéseink súlypontja áthelyeződik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet célja? Mi az élet kozmikus célja és a kozmikus célon belül mi az egyéni célunk fejlődésünk jelen etapjában. A félelemnek persze célunk kijelölése után is sok titkos, váratlan fegyvere marad. Félelmetes nyomorúság, bánat, borzalomkomplexumok párolognak körvonaltalanul tudatunk küszöbén túl. Mégis biztos, hogy a bajok nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként megtesszük, amelyeket a sors kemény csapásai volnának hivatva véghezvinni, megismerésünk gyarapodása és erkölcsi gyógyulásunk érdekében.

A félelem kioldásának, vagyis megváltásának másik forrása bennünk: szorongásaink, antipátiáink, idioszinkráziáink, neurózisaink koncentratív és meditatív elemzése. Ezek az iszonygátak általában védő és figyelmeztető berendezések bennünk. Veszélypontokon jelző tilalomtáblák és útmutatók. Elriasztanak egy iránytól, ahol már többször rosszul jártunk."

Részlet Szepes Mária Mindennapok mágiája című könyvéből.

Mire jó a problémababa?

Gyógyító és mágikus babák készítésével már sokszor foglalkoztam, de nemrégiben hallottam a problémababákról, mint a stresszoldás, vagy stresszterápia újonnan felfedezett régi eszközéről. Persze rögtön felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen azonnal láttam milyen szorosan kapcsolódik azokhoz az ősi mágikus eszközökhöz, amit a legegyszerűbb, mondhatni primitív népektől kezdve, a gyógyító varázsló javasasszonyokon át egészen a mai "modern mágusokig" annyi terület használ.
Tudom, hogy itt a legtöbb embernek rögtön a wudu baba képe jut az eszébe, amit szörnyűséges rontásokra, vagy a filmbeli paródiákból látott, gonoszul tréfás helyzetek előidézésére használtak. De persze nem erről van szó.

Itt egy valódi pszichológiai módszer találkozik a régi varázslatok egyik bűbájos eszközével, a babával.

De mi is az a problémababa?

A problémababát angolul Worry dolls-nak hívják, spanyolul Munecas quitapenas néven emlegetik. Guatemalából ered és abban a maja hagyományban gyökeredzik, hogy este akár a felnőtt, akár a gyermek nem tud elaludni a problémái miatt, akkor azt elmondhatja a problémababájának, aztán pedig a babát a párnája alá helyezi. Fontos az is, hogy ne csak a problémáról beszéljen, hanem a vele kapcsolatos érzésekről is! Hogy mi történik ezek után? A baba átveszi a problémákat és segít elaludni. Reggel pedig úgy ébredünk fel, hogy a baba elviszi magával a problémákat, aggódást, szorongást, negatív érzéseket. Gyerekek esetén fokozhatjuk a hatást, ha éjszaka eltávolítjuk a párnája alól a problémababát, ezzel is megerősítve őt, hogy a babával együtt a problémái is távoztak, megszabadult tőlük. Terápiában is használják, ill. külföldön vannak olyan egészségügyi intézmények, amelyek alkalmazzák a problémababát a beteg gyerekek kezelésénél. Ennek már csak egy tökéletesített formája, amikor a gyermeket is bevonják a problémababa készítésébe.
Elsőre talán meglepőnek tűnhet, hogy felnőtteknél is működjön a módszer, de gondoljunk csak bele, hány olyan ismert cselekvésminta létezik, amikor problémáinktól azáltal igyekszünk szabadulni, hogy azt valamilyen módon kiadjuk magunkból.
Gondolhatunk a konyha kövére csapódó tányéroktól kezdve egészen a katolikus egyház gyóntató padjáig. Hiszen minek is köszönhető ez utóbbi oly könnyen elterjedt népszerűsége? Nem, nem csupán  a bűnbocsánat, a feloldozás. A gyónó ember otthagyta minden stresszét, nyavalyáját, szerencsétlenségét, s mivel így kiadta magából, hát megkönnyebbülve mehetett haza.

És ha belegondolunk... mennyivel egyszerűbb, emberibb vagy akár intimebb a maja indiánok gondelűző babája!

Akár te is készíthetsz egyet! Nem kell semmi bonyolult kézműves tudomány hozzá, hiszen itt nem a baba küllemén, hanem a feladatán van a hangsúly. Viszont a saját kezűleg való elkészítés, a vele foglalkozás már önmagában is felerősíti azt a pszichés hatást, amit a baba használata majd gyakorol ránk.
Én biztosan készítek magamnak egyet! :)

Vízprogramozás - egyszerűen

Azt támasztják alá Dr. Masaru Emoto kutatásai, hogy a víznek nagyon jó az információtároló képessége, így rendkívül könnyen programozható, emellett különböző érzelmi behatások is nagyban befolyásolják szerkezetét.

Ez a programozási módszer egy olyan eszközt ad a kezünkbe, mellyel gyorsan és könnyedén adhatunk információt egy pohár víznek. A gyakorlat befejezése után nagyon hamar fogyasszuk el a vizet, hogy hatása erőteljes legyen.

Üljünk kényelmesen és lazítsuk el magunkat. Csukjuk be a szemünket és csendesítsük le a gondolatainkat, ezáltal próbáljunk meg relaxált állapotba kerülni. Fontos, hogy csak a programozásra koncentráljunk, és ne hagyjuk, hogy bármi más megzavarjon minket közben.

Olyan vizet használjunk a programozáshoz, ami lehetőleg nem csapvíz. A legjobb a forrásvíz, a tisztított víz, az ásványvíz vagy a pi víz. Olyan poharat használjunk, ami átlátszó és nincs rajta semmilyen írás vagy kép. A nem oda illő információ megzavarja az energia áramlását vagy a program tartalmát.

A víz beprogramozása:

Fogjuk kezünkbe a pohár vizet úgy, hogy mind a 10 ujjunk érintse a poharat, de ne érjenek össze. Ha szükséges, csukjuk be a szemünket, hogy könnyebben tudjunk koncentrálni.

Képzeljük el, hogy az ujjaink hegyéből egy erőteljes fehér fény árad ki és közvetlenül a pohár vízbe áramlik. Ez a fényes, szikrázó energia teljesen beborítja azt és összeolvad vele. Lássuk, ahogy a fény megtisztítja a víz minden egyes molekuláját és egy olyan közeget hoz létre, melybe bele tudjuk juttatni a programunkat. Csak a vízre és az energiára koncentráljunk.

Miután megtisztítottuk a vizet, jöhet a programozás. Gondoljunk a programszövegünkre. Olyan mondatot válasszunk, ami kijelentő módban van és olyan, mintha már beteljesült volna, például „Fantasztikus munkahelyem van, kellemesen és bőségben élek általa.” vagy „Minden tekintetben egészséges vagyok.” Persze itt azt kell mondanod, amire neked szükséged van.

Képzeljük el, hogy az információ az ujjainkon keresztül bejut a vízbe. Lássuk, hogy arany színnel tölti fel és szinte eggyé válik vele.

Miután ezt elvégeztük, képzeljük el lelki szemeink előtt, hogy megisszuk a vizet és az aranyszínű energia szétárad testünkben, minden egyes sejtünkhöz eljuttatva a beleprogramozott információt.

Most lássunk és érezzük magunkat olyannak, amilyennek leírtuk. Próbáljuk meg a legapróbb részletességgel látni a változást. Gondoljunk arra, hogy ez már most is az életünk része és képzeljük bele magunkat különböző szituációkba is.

Ha ezzel kész vagyunk, nyissuk ki szemünket és igyuk meg a vizet.

Ezzel a módszerrel másnak is tudunk vizet programozni, de a legjobb, ha mindenki saját magának készíti el. Azt, hogy mit szeretnénk elérni, a legjobban csak mi tudjuk igazán.

Az ima ereje - avagy Yoda mester bölcsessége

 Ima. A világon mindenki tudja mit jelent. A hívő ember számára az igaz szót jelenti Istenhez, az ateisták számára vallásos emberek mormogása, mellyel csupán a saját lelki békéjüket teremtik meg. Akár ez is elfogadható lenne, de inkább mégse.

Boncolgassuk, ízlelgessük egy kicsit a szót, ássunk le a mélyére.

I-ma, Isten-ma, vagyis Isten a mában, Isten megszólítása MOST.

De miért szólítjuk meg?

A tradícionális vallások kérik valamire Istent az imáikban. Fohászkodnak Jahvéhoz, Allahoz, Buddhához, Jézushoz, Mózeshez, a szentekhez, és sorolhatnánk még sokáig. Kérnek, könyörögnek, fohászkodnak, mert hitük szerint és sok-sok megtapasztalásuk szerint, az istenükhöz szóló ima, az imában elmondott kérés valahogy meghallgatásra talál, valahogy beteljesül.

Ennek ellenére a legtöbb vallás csak a saját istenét tekinti igaznak, csak a saját istenéhez intézett imát tekinti megvalósulónak. A furcsa a dologban, hogy bármely vallás hívőjét vesszük is, ezt a hitét nyugodtan tekinthetjük helytállónak, bármilyen paradoxnak is tűnik ez az állítás.

Legkézenfekvőbb magyarázat erre: Isten csak egy van, bármilyen néven, bármilyen nyelven, bármelyik vallás köntösében is szólunk hozzá. Ezt tekinthetjük elfogadhatónak és akár meg is állhatnánk itt, hiszen ezzel máris óriási lépést tettünk az emberiség békéjéhez, már ami a vallások dúlta viharokat és háborúkat jelenti.

De lépjünk túl a vallásokon és nézzünk rá egy kicsit a metafizika szemüvegén át! Mi az, ami létrehozza az ima eredményét, mi az ami valósággá teszi az imát? Mi az oka, hogy az imából eredmény lehet? Ez nem más, mint maga a hang, mégpedig a hittel átitatott, mögöttes értelemmel kimondott, szóvá és mondatokká formált hang.

Világegyetemünkben minden rezgésből áll, minden létező dolog energia. A fizikából jól ismert rezonancia elvéhez hasonlóan az Univerzumban lévő energiák is hasonló kontaktusokba kerülnek egymással. Az ima maga egy olyan teremtő energia, egy olyan, az Univerzumba kibocsátott rezgés, mely keresi-kutatja a vele együtt rezonáló rezgést, visszahatva, visszajuttatva küldőjéhez annak fizikai dimenzióban megjelenő formáját. 

 És itt azonnal értelmet nyer az óvó intés is, mely szerint "vigyázz mit kérsz, mert megkapod!" Hiszen az imádkozó ember sokszor nem is tudja mit akar, valóban csak mormogja egymás után a szavakat, nem lát értelmük mögé, gondolatai másfelé kalandoznak, jól "összezavarva" az Univerzumot, hogy mit is akart ő valójában.

Ennek nem is lehet más az eredménye, mint éppen az az összezavarodottság, ami olyannyira jellemzi mai világunkat.

Eszembe jut Yoda mester elhíresült tanítása: Tedd vagy ne tedd, de soha ne próbáld! Vagyis témánkba szabadon átültetve: mondd vagy ne mondd, de sohase csapongj! Egy horgászbot működését sem lehet lepkehálóként minősíteni. Valódi véleményt csak az formálhat róla, aki értő emberként, horgászboti minőségben használja.

Az ima az ami, se nem több és nem kevesebb. Tudd, hogy hogyan és miért imádkozol, tedd azt teremtőként és nem könyörgőként, és imáid - előbb-utóbb - meghallgatásra találnak.

Spirituális kontra érzelmi intelligencia

Egyre többet hangoztatott nézet szerint az EQ, vagyis az érzelmi intelligencia fontosabb az életben, mint az értelmi képesség, az IQ. Az agykutatás legfrissebb eredményein alapuló elmélet szerint pedig jórészt a spirituális intelligencia (SQ) határozza meg boldogságunkat.

Isten bennünk van.

Manapság már teljesen elfogadott, hogy pénzt és időt áldozunk testünk karbantartására, wellnes kúrákra járunk, ugyanakkor belső harmóniánkért, kapcsolataink ápolásáért keveset teszünk. Pedig érzelmi intelligenciánk fejlesztésével, tudatosításával sokkal kiegyensúlyozottabbak, sikeresebbek lehetünk magánéletünkben és munkánkban egyaránt. De mi is az az érzelmi intelligencia és hogyan fejleszthető?

Az érzelmi intelligencia az érzelmekkel való bánás képessége. Az a képesség, amivel saját és embertársaink érzelmeit felismerjük, megértjük és kezeljük. Ennek alapja persze nagyrészt gyermekkorunk és neveltetésünk hozadéka, de korunk előrehaladtával, a megélt dolgok, tapasztalatok által ez egészséges esetben folyamatosan fejlődik.  Tekinthetjük egyfajta érettség részének is.

A világon rengeteg olyan ember van, akinek megvan mindene. Sikeres, gazdag, okos. Mégis valamiféle ürességet érez. Nem találja a helyét. Mondhatnánk úgy is, hogy csak létezik a világban, de nem része annak. Bár magas, olykor kiemelkedően magas az IQ-ja, mégsem képes helyes döntéseket hozni, nem képes a boldogságra. Miért? Ahhoz, hogy az ember harmóniában élhessen, tudnia kell, hogy nem az üres térben lebeg. Nem tehet meg bármit. Léteznek olyan magasabb erkölcsi értékek, amelyek minden kultúrában és minden korban azonosak. Nem azért kell követni őket, mert a törvények, az igazságszolgáltatás, valamilyen külső tényező késztet erre, hanem mert nélkülük az ember önzővé lesz és elmagányosodik.

A magányosság szorongást szül, a szorongás aláássa a lélek nyugalmát, a háborgó lélek pedig megbetegíti a testet. Sajnos manapság lehet úgy is élni, hogy ezekkel a gondolatokkal soha ne találkozzunk. Azonban bizonyos rituálék segítségével, például meditációval, vallásgyakorlással, építő irányú filozófiával, vagy másokért végzett munkával képessé tehetjük magunkat arra, hogy a belső hangot felerősítsük és meghalljuk. Vagyis, hogy fejlesszük a spirituális intelligenciánkat.

Kiderült ugyanis, hogy módosult tudatállapotokban, például meditáció közben az agy kiterjedt területein az idegsejtcsoportok összehangolt aktivitása figyelhető meg. Ilyenkor az idegsejtek másodpercenként 40 hertz-en rezegnek, s ezzel hozzák létre azt az érzékleti és gondolati élményt, amikor a meditáló különleges, mély felismerésekre jut. Hallottam már kegyelmi állapotnak is nevezni... Intelligenciánknak velünk született, belső adottsága a fantázia, a kreativitás, a tehetség, a spotaneitás, ne hagyjuk veszni azokat!

Változni persze nem könnyű. A legnagyobb akadályt saját komfortzónánk, saját megszokott világunk jelenti. A változás elsőre mindig kellemetlenebb, mint maga az adott helyzet. Nehéz másképpen cselekedni, mint ahogy ösztönből tennénk. De minél többször vesszük rá magunkat a komfortzónánkból való kilépésre, annál könnyebb lesz hasonló helyzetben a következő alkalommal. Mindehhez azonban türelem, kitartás és motiváltság kell, aminek sokszor híján vagyunk. De ha már sikerül olyan érzéseket kinyilvánítanunk embertársaink iránt, mint a tisztelet, egymás megértése és elismerése, bizalom, méltányolás, vagy csak érdeklődés a másik iránt, hatalmas előrelépést tettünk a cél érdekében.

Önmegvalósítás

Csak az segíthet másokon, aki önmagán is képes segíteni... Úgy hinnénk, ez egyértelmű, pedig nem az!
Önértékelési, kommunikációs zavarokkal rendelkező emberek vajon miért osztogatnak oly előszeretettel tanácsokat embertársaiknak? Ősi, igaz bölcsesség, mely szerint hogyan is adhatnánk másoknak abból, amivel mi magunk sem rendelkezünk! Egy olyan terapeuta, lélekgyógyász, segítő, aki maga is depressziós problémákkal küszködik, nem fogja könnyedén kiemelni a bajból a hozzá forduló személyt, hiszen - mondhatni - közös gödörben csücsülnek, legföljebb egymás lehúzására képesek.
Éppen ezért első feladatként önmagunkat fedezzük fel, mielőtt bárki mással foglalkozni próbálnánk. Sokan szeretnek segíteni másokon, de nem azért, mert valóban képesek rá, hanem mert ezáltal önmagukat érzik erősebbnek, többnek  embertársaiknál, okoskodásuk odáig vezethet, hogy meggátolják magukat önnön fejlődésükben. Mindenki ismer kéretlen tanácsosztogatókat, önmaguk előtt tetszelgőket.

A prédikátort a bölcstől az különbözteti meg, hogy az első a fel nem tett kérdésre is választ kínál fel, míg a második, ha úgy dönt, hogy válaszol, akkor sem biztos, hogy szavakat használ e-célból!
Nem érdemes egy adott pillanat reakciója alapján megítélni önmagunkat. Ez a kép csak egy pillanatra fedi a valóságot, utána már csak a múlt része marad. Lehet, hogy a most pillanatában depressziós vagyok. Lehet, hogy lelkes és jókedvű. Az bizonyos, hogy nem volt még olyan ember a világon, aki ne élte volna meg e két ellentétes állapot mindkettőjét élete során nagyon sokszor, akár különböző mélységekben , különböző intenzitással is. A reakcióidő azonban meghatározó! Amiben felismerem saját állapotom mibenlétét, a felismeréssel együtt megélem, átérzem, ha jó nekem, akkor ünneplem, ha rossz, akkor tanulságként értékelem. A lényeg, hogy ne szembe, hanem vele haladva éljem meg.

Életünk során nagyon sok külső inger ér bennünket. Ezekből sokszor olyanokkal is azonosulunk, amelyekkel nem kellene, egyszerűen csak azért, mert elhisszük ezeket. Sokszor szidalmaznak, lehordanak, lerombolnak minket, negatívnak festenek le, vagy éppen ellenkezőleg, örömódákat zengenek rólunk, egyiket sem érezzük igaznak, de végül mégis ezt tekintjük valóságosnak. Kialakul egy belső bíró, mely helytelenül ítél meg bennünket, mert külső megítélésből születik. Ekkor érdemes végiggondolni, vajon hol csúszott el az önértékelésünk, mikor és milyen rossz vágányra tévedtünk?

A keleti filozófiák és tanítások szerint a világ minket tükröz vissza. Ebből következik, hogy ha rendet szeretnénk tenni önmagunkban, akkor a kinti és a benti világban együttesen kell végrehajtanunk az átalakításokat. Aki a törvényeket ismeri, az a saját döntése alapján már nem elszenvedi  hatásait, hanem ellenkezőleg, hasznosítja azokat!
Egyszerű példa a tüköreffektusból kiindulva: ha valaki szemünkre vet egy olyasvalamit, ami minket feldühít, akkor valószínűleg tényleg van valóságtartalma annak, amit rólunk állítanak, persze nem mindegy, hogy milyen összefüggésben. Gondoljuk csak végig, hiszen van olyan dolog ami feldühít bennünket és van olyan, ami nem. Nézzük először azt, ami nem dühít:

Önismeret 1.

Ha például sovány alkatú vagyok és valaki azt állítja rólam ,hogy elhíztam, akkor egyszerűen kinevetem az illetőt. Állításának semmilyen valóságalapja nincs, számomra abszurd, tehát nem törődöm vele. Ugye van hasonló példád?

Most nézzük azt, amikor feldühít az állítás:

Önismeret 2.

Ilyenkor nagyon valószínű, hogy azért leszek dühös, mert igaz rám nézve az amit hallok. Ezért van néhány mondás arról is, hogy sokszor az ellenségeink a legjobb barátaink, mert kíméletlenül és félrebeszélés nélkül megmondják a negatív kritikát, amiből akár tanulhatunk is. Azt persze nem állítom, hogy kellemes és óva intek mindenkit attól, hogy most valaki másra kezdjen ujjal mutogatni!
Kezdjük először önmagunkkal, mindig elsőként önmagunkkal...
Ha úgy tekintünk a világra, hogy minden értünk van és minden minket tükröz vissza, akkor kezdjük el a felelősségvállalást a tetteinkért, hiszen belátjuk, hogy elsősorban mi idéztük elő a különböző hatásokat, sőt, a körülményeket is. Ha ezt a pontot elértük, már nem bújhatunk különböző kifogások mögé. Persze nehéz folyamatosan ebben az "új" szemléletmódban élni, de fogadjuk el, hogy ezt lehet a mindennapokban az egyetlen igaz útnak tekinteni.